...és indul a nappali. Lesz benne minden, ami egy nappaliban előfordul. Sőt, néha máshová is bekavarok.
Kezdjük egy tipikusan nappalis témával. Mi jut eszedbe arról, hogy 3-2-1?
Tehát nappali, és nem sportverseny. Hát ez az: ülőgarnitúra.
Mint minden "garnitúra", ez is elég nehéz terep. Én különösen távol állok minden olyan egységes megjelenéstől, ami ural egy teret. A kanapé-fotel garnitúra se megy le a torkomon, hát még ugyanez két kanapéval. Gyerekkoromban minden lakás nappalijában megvolt ez a szentháromság, és ezek az ülőhelyek magas támlás, nehéz, sötét kárpitú, füles cuccok voltak. Persze mondhatjuk, hogy változik a kép, hiszen a nyolcvanas évekhez képest kevesebben rakják be a nappaliba mindhárom ülőalkalmatosságot, de igazából csak egy újítás van: ez pedig az L-alakú kanapé. Ami tulajdonképpen úgy jön létre, hogy összeakasztottak gyárilag egy hármas és egy kettes kanapét. Szóval nem is változott olyan sokat a kép. Esetleg a 3-2-1 helyett 3-2 lesz a felállás, és kiszorul a fotel.
De mi is a bajom ezzel? Azt hiszem, az arányok. Nehéz úgy eltalálni az ülőgarnitúra tömegét, hogy az ne nyomja agyon a nappalit. A lakások túlnyomó részében több helyet foglal el az ülőgarnitúra, mint amennyit a nappali elbír. Ízlés kérdése, de én nem szeretem, ha csak osonni lehet a bútorok között maradt ösvényeken, és teltház érzésem van. Itt természetesen nem csak az ülőhelyek számáról beszélek, hanem arról is, ha túl masszív vagy túl magas a fotel/kanapé. Ugyanakkor a forma és a színek körültekintő megválasztásával ezek az arányok ízlés szerint belőhetők.
Minél nagyobb a rendelkezésre álló tér, annál több lehetőség adódik a megfelelő elrendezésre. Nyilván annak van a legtöbb lehetősége, akinek tágas a nappalija. Van, aki olyan szerencsés, hogy szükség esetén ki tud rúgni néhány falat a jobb térkihasználás végett, de ugye ezt lakásonként kb. egyszer ejthetjük meg. Minél szűkösebbek a térbeli lehetőségek, annál fontosabb lesz az optikai játék. Tehát játék, és nem azonos kárpit használata minden ülőfelületre és háttámlára.
